Első rész

Hali! Meghoztam az első részt ami szerintem rém gyatra lett, de nem sikerült jobbat kierőszakolnom magamból. :( Nem kérek komikat, de örülnék nekik azért, hogy tudjam tetszik-e vagy sem. 

                                                                                                                                           xx, Lara

 Lassan engedtem ki a füstöt miközben a tetőn ültem. Boldogsággal töltött el, hogy tudtam mérgezem magam. A nikotin szétáradt a testemben én pedig idétlenül nevetni kezdtem. Nevettem idióta, fájdalmas és szottyos életemen. Nevettem kilátástalan helyzetem miatt. Nevettem mert éreztem, hogy lassan megőrülök. Régóta nem undorodtam az őrültektől. Van egy saját kis világuk amit senki nem vehet el tőlük, és amiben minden szép. Olyan mint némely drog hatása. Amikre sajnos már nem volt pénzem. Őrült akartam lenni. Ingyen. Egy saját világot akartam, amiben nincs egy alkoholista apa, és anyuval ketten élünk boldogan.

   Hallottam, hogy a kertkapu nyikorogva kitárul, majd becsapódik, és apám ordítozó sziluettje tűnik fel. Gyorsan visszamásztam a tetőről a szobámba, és az ablakot becsuktam. 18 éves létemre bebújtam az ágyam alá, és reménykedem, hogy apám nem keres meg. Anyu a kórházban van és dolgozik, és ha elszáll az agya ennek az emberi szörnynek, akkor nincs ki megállítsa és akkor lehet, hogy újra... majdnem meghalok. 

   Sohasem voltam szerencsés. Most sem. Apám őrjöngő alakja tört be a szobába, és kattintotta fel a villanyt. A fény elnyelte a sötétséget, és apám felfedte a búvóhelyem. Elrántotta az ujjamon keresztül az ágyam, egy reccsenés kíséretében. Szuper. Megint eltört. Nem törődtem a kínzó fájdalommal, mert tudtam, hogy ennél már csak rosszabb lesz. Nem biztos, hogy testileg. Igazam volt. 

  -Mit gondolsz te kurva?! Minden rendes lány a konyhában várja az apukáját, hogy ízletes vacsorát tálaljon fel neki. És te?! Ezért neveltünk téged? Ezért áldoztunk rád ennyi pénzt? Hogy az ágy alatt fetrengj, mint egy disznó? Ezért dolgozom én annyit?-ordította képembe fröcsögő nyállal, eltorzult arccal és alkohol bűzzel. Tudtam, hogy már mindegy. Megérett bennem a szökés gondolata. Már több hete pakoltam magamnak össze cuccot, és írtam anyunak egy levelet miszerint elképesztően sajnálom, de nem bírom tovább. Amint találok magamnak valami munkát és garzont rögtön visszajövök érte és megmentem. Megmentem a tulajdon apámtól. Felbátorodva ordítottam a képébe.

  -Te? Tudod, hogy mi az a munka? Anyu dolgozik, és nem te. Bár Ő is hiába. Eliszod mindenünk. Mondd, hol van a zongorám?-mutattam hangszerem üres helyére-Remélem. Őszintén. Remélem, hogy kínok közt fogsz vergődni, mikor a májad felmondja a szolgálatot, és nem lesz itt senki, hogy segítsen-a végét már érzelemmentes arccal mondtam...és egy jól irányzott tökön rúgással. Ami az utolsó kártya volt. Amíg ő a fájdalommal volt elfoglalva én kituszkoltam az ajtón amit aztán bekulcsoltam.

Azt hittem, hogy nem lesz sok időm, de most tévedtem. Percek múlva hallottam apám hangos horkolását. Előrángattam a szekrényből a teli bőröndömet, és a levelet amit anyunak szántam. Nagy nehezen kituszkoltam az ablakon a koffert, majd utána másztam, és lehajítottam a kertbe. Nagy puffanással ért földet. Én az ereszen másztam le. Hááát. A nehezén már túl vagy Lara, biztattam magam. Elindultam a kórházig, hogy eltudjak búcsúzni anyutól.

  A nagy zöld épület ott terpeszkedett előttem, és csak arra várt, hogy én belépjek rajta. Nagy levegő...és beléptem. A bőrönd halk súrlódása a padlóval hatalmas zajnak hatott a csendes, hypo-szagú kórházban. Anyám éppen az előttem lévő liftből szállt ki, és beszélgetett egy másik nővérrel. Először nem vett észre, de aztán diszkrét köhintésem után idejött hozzám. Aggódó szeme arcomat fürkészte. Nem tudtam, hogy hogyan mondjam el neki. Kezemben szorongattam a már rég összegyűrt levelet, s könnyes szemmel néztem vissza rá. Megölelt.

-Tudom. Menj csak-suttogta fájdalommal a hangjában, de magabiztosan.

-Mi? De honnan? Én sajnálom és ígérem, hogy visszajövök érted, de..-nem tudtam fojtatni. Túl nagy volt a gombóc a torkomban. Lepergett szemem előtt az összes boldog emlék.

-Mikor raktam el neked ruhákat akkor láttam a bőröndöd, amibe belenéztem. És világos, hogy mit tervezel. Én is ezt tenném. De kérlek Lara, ne tegyél ígéreteket. Elhiszem és tudom, hogy így tennél. De félek, hogy nem lesz rá lehetőség. Szeretlek kincsem. Én mindig itt leszek veled. Itt-mutatott a szívemre. Nem tudtam magam türtőztetni. Kitört belőlem a zokogás. Átöleltem. Éreztem, hogy átcsúsztat valamit a zsebembe.-Ez mi?

-Majd ott bontsd ki. Kérlek. 

-Hol ott? Azt sem tudom, hogy mit csinálok. -zokogtam.

-Tudom, hogy megoldasz majd mindent. Mindig is talpraesett voltál-elcsuklott a hangja- De most menj. Szeretlek. Örökké szeretni is foglak.-ölelt meg búcsúzóul. Utoljára.

-Anyu..-zokogtam-Szeretlek. Sajnálom. Nem bírom tovább. Gyere el velem! Nem akarlak itt hagyni!

-Nem tehetem. És ne sajnáld. Ez a legjobb amit most tehetsz. És..Ne okold magad semmiért.

   Kikísért a kórház ajtaján. És utamra bocsájtott. Könnyes szemmel indultam el a fagyos novemberi levegőben London utcáin. Nem néztem vissza. Nem szabad. Behúzódtam egy híd alá, elővettem a borítékot a zsebemből, és magamhoz öleltem. Nem ez volt a megfelelő hely ahhoz, hogy felbontsam, de közelsége megnyugtatott.